en-A zalai betyárokról

25/10/2022

Kik is voltak a betyárok?

A betyárok, a 18-19. századi társadalom különös státuszú, életmódú, kis létszámú, de a korabeli hírekben gyakorta fel-feltűnő csoportja volt. Többségük felváltva rablásból, útonállásból és pásztorkodásból (álnevek alatt) tartotta fenn magát. A rejtőzködő, örökké mozgásban levő betyárt nevezték járkáló, kódorgó, csámborgó, zalámboló, bujdosó néven is.

A betyár szó 1754-ben jelent meg először egy kecskeméti jegyzőkönyvben. Török eredetű szó: foglalkozás nélküli facér legényt, vagy aki nincs elszegődve, csak napszámba járogat, de lehet urasági cseléd, zsellér, hajóhúzó ember. A rabló jelentés először 1788-ban használatos, érdekes, hogy a betyár szó 1789-ben már családnévként használt.

A betyár haramia volt, lókötő tolvaj, de nem minden haramia lókötő tolvaj volt betyár. A betyár szervezett bandába verődött céhbeli bűnöző volt, aki ezt a mesterséget nyíltan, iparágszerűen űzte. Aki csak lopogatott, embereket ütött le, marhát hajtott el titokban: az nem volt betyár, csak tolvaj, betörő, rablógyilkos. Névtelen, Magyarság 1935. újságtanulmányban.

A zsiványt az különbözteti meg a betyártól, hogy okkal, ok nélkül vért ontott. A betyárság valósággal intézmény volt, mint a gengszterség Amerikában. Az óriás pusztaságok, mocsaras lápvidékek, valósággal kínálkoztak rá, hot ott emberek falkába verődjenek.

A jobbágyság elviselhetetlen teher volt akkor, ha a földesúr embertelenül használta ki a törvény gyengeségét. Ennek köszönhetően szerveződött a betyártársadalom. Leghíresebb betyárvezérek: Angyal Bandi, Rózsa Sándor, és Sobri Jóska voltak. Somogyban, Veszprémben Sobri Jóska és Milfajt Ferenc, a Patkó testvérek és a legutolsó erdőűző betyárok, Savanyó Jóska meg Oroszlán Pali voltak a legnevezetesebbek. Az osztrák zsandárok évekig eredménytelenül üldözték őket. A paraszti nép örült a szerencsés menekülésnek, újabb és újabb népdalok születtek róluk. A török idők után a betyárélet két részre oszlik az 1790-es évektől a szabadságharcig, majd 1850-90 közötti időszakra. A Napóleoni háborúk után egyre több a katonaszökevény, mert nem kérhettek illetve kaptak elbocsájtást. A parasztság nem tarthatott fegyvert, oka valószínű, hogy a parasztságtól rettegtek a vármegye urai. Részletes rendelkezést adtak ki, hogy mit nem szabad a parasztoknak pl. útközben nem szabad jószágot árulni, nem szabad cifra szűrt viselni. A parasztság a sok rendelkezés miatt érezte az elnyomást és elkezdte védeni a betyárokat, hiszen a rendelkezések rájuk is ugyanúgy vonatkoztak. A betyárok általában éjjel tevékenykedtek, nappal békés pásztoroknak mutatkoztak, az üldözés elöl a betyár általában orgazdája, szeretője, rokona stb. tanyáján bújt el. Megbízható emberek már előre jó előre értesítették a bandákat mindről. Jeladás pl. a kútág felengedése és a feltűnő pipázás is.

A legvalótlanabb hiedelmek a betyárbandák létszámára vonatkozóan élnek. A közhit szerint száztagú bandák is léteztek. A valóság ezzel szemben az, hogy 7-8 embernél általában sosem volt több tag egy bandában. Ezek aztán együtt mentek rabolni, de nem jártak állandóan bandában, csak a megbeszélt időre jöttek össze alkalmas helyen. A leggyakoribb létszám 4-6 ember, de a hármas csoport sem volt ritka. Lekötéshez 2-3 ember is elég volt, de házak kirablásához már hatan, heten is kellettek. A szegénylegényeket elfogatásuk után legtöbbször akasztófa várta.

A világosi fegyverletétel után az addig soha nem látott mértéket öltő betyárvilágot ugyanazok a társadalmi és gazdasági okok táplálták, amelyek már a szabadságharc előtt is megvoltak. A jobbágyfelszabadítás nem hozott lényeges változást a parasztság helyzetében, a meginduló tagosítások csak a földesurak számára jártak haszonnal. A parasztság belső rétegződése addiginál sokkal gyorsabbá vált, továbbnövekedett a nincstelenek száma, ugyanakkor megindult a gazdag paraszti réteg vagyonosodása. A közlekedés fejlődött, az erdőket jobban irtották. A bujdosó honvédek közül sokan lettek betyárokká, elsősorban ők adtak németellenes jelleget a betyárvilágnak.

A betyárok többsége megelégedett a lopással, fosztogatással, fenyegetéssel szerzett vagyonnal, de voltak gyilkosságokat elkövető, kegyetlenkedő betyárbandák is, őket zsiványoknak, haramiáknak hívta leginkább a korabeli köznyelv. A 19. század első feléig használt szegénylegény kifejezés pedig jól utal arra, hogy a betyárnak nem nagyon volt vesztenivalója saját életén kívül. A betyár "oly férfi, kivált legény, ki erkölcseire nézve nyers, beszédében, járásában, magaviseletében némi faragatlan negédet, hetykeséget, durva, aljas nyalkaságot fitogtat."

A 19. század néhány évtizedében ők voltak azok, akik a jobbágyok és a parasztok világából bekerültek a hírekbe, ismertté váltak, nevük, arcmásuk megjelent, s a pásztorok díszítő művészetében megjelentek, mint szabadságban élő, "maga ura" emberek. Vágyott közéjük az egyszerű pásztorember, földműves, béres, cseléd is, ha el volt keseredve, néhányan ki is próbálták ideig-óráig, de mindenki tudta: veszélyes, sok ínséggel, állandó félelemmel járó, legtöbbször magányos élet ez.

Betyárkép, milyenek is voltak a betyárok?

A korabeli nép ellentmondásosan ítélte meg a betyárokat: ha olyanokat rabolt ki a félve tisztelt "jó" betyár, kiket az alávetettek is gyűlöltek (gazdag nemest, erőszakoskodó földesurat, parasztokat kihasználó kereskedőt, fogadóst), a nép szegényebb rétege szimpátiával kísérte és még azt is hitte, hogy a betyár a rablott holmit szétosztja a szegények között. Ha a szegényeket, parasztokat, szegény pásztorokat is rabolta, velük is kegyetlen volt, "rossz" betyárnak, zsiványnak tartották.

A "jó kiállású", szenvedélyes, szabad, fiatal, erős, nyalka és bátor betyár idealizált képe a ponyvákon árult kis füzetekben, előadott népszínművekben megjelent romantikus betyártörténetek és a falusi legendák nyomán alakul ki, elsősorban a városokban.

A falvak, tanyák parasztjainak betyárballadáiban, népdalaiban leginkább a kóborló betyáréletbe sodródás, az elszenvedett büntetés, és az elítélt betyár búcsúzása jelenik meg.

Nem most beszélek először erről az iskolázatlan és félig vad emberfajtáról. Bredetzky pontosan leírja külső megjelenésüket ismertetésében. "A Somogy megyei erdők - mondja ez a szerző - ritkán biztonságosak teljesen, mert nemcsak á betyárok, hanem az odavaló juhászok is veszélyeztetik őket. Úgy látszik, hogy ezeket az embereket életmódjuk, akik gyermekkoruk óta szinte állandóan a nyájat őrzik és nyáron ritkán keresik fel az emberek lakását, annyira lezüllesztette, hogy még ebben a még oly műveletlen országban is úgy néznek rájuk mint vademberekre. Mindamellett ha a somogyi juhász gyakran veszélyes volt az utas számára, remélni kell, hogy a megyétől elrendelt új biztonsági intézkedések, amelyek a nagyon tevékeny és tiszteletreméltó gróf Széchényi Ferenc főispánsága alatt már is sok jót eredményeztek, végre mégis egészen megszüntetik a bajokat.

Az ilyen pásztor ruhája durva vászoningből és széles gatyából áll, amely zsírral átitatva kemény és piszkos fehér színű. A ruha bezsírozásának az a célja, hogy tartósabbá tegye és megakadályozza, hogy férgek tanyázzanak benne, egyúttal megvéd a rovarcsípés ellen. Akármiért csinálják ezt, addig nem váltják, amíg darabokban le nem szakad róluk. Lába gyapjúkapcában bőrtalphoz van szíjazva egészen úgy, ahogyan Vandcrkcmp hithirdető rajzolja a kafferok lábbelijét. Kerek kalapját gyakran szalag díszíti. Vállán durvaszövésű bő gyapjúköpenyeg, mert errefelé ritkán hordanak báránybőrködmönt. Széles szíjon bőrtarisznya is lóg válláról és védekezésre, támadásra hosszúnyelű kis baltát fog kezében. A tarisznya vállszíján rendesen két vagy három sor fényes rézgomb csillog. Ezekért a gombokért a pásztorok annyira odavannak, hogy mint hallani, utasokat is megtámadnak kizárólag ilyenekért. A baltát botnak használják, de szükség esetén félelmetes fegyverül ember és állat ellen. Kezelését olyan jól értik, hogy 20 vagy 30 lépésnyi távolságban a fa törzsére kitett célt ritkán hibázzák el. Sokszor megcsodáltam ebbeli ügyességüket, de mindig ezt csinálják, amíg barmaik legelnek. Ezek az emberek hajukat még nagyobb gonddal zsírozzák, mint ruhájukat. Hajukat csomóba kötik és két felől fülük mellett leeresztik. Tudatlanságuk rendkívüli. A velük való foglalkozás legjobb módja talán az volna, ha az illetékesek kitalálnák a lehetőséget tanításukra. (Travels from Vienna through Lower Hungary, with some remarks on the state of Vienna during the congress in the year 1814.)

Egy óriástermetű, mogorva postamester mindenféle okra hivatkozva - többek között betyárokat is emlegetve - arra akart rávenni, hogy egy hosszadalmas kerülő úton menjek tovább Keszthelyre (az volt ti. legközelebbi állomásom), és a világért sem adta oda lovait a rövidebb útra, mivelhogy az nem tartozott bele a postai úthálózatba. Végre mégis megértette a szót és amikor elfogadtam kikötéseit és megfizettem a jó borsos különdíjat, egyszerre szélnek eresztette az összes betyárokat. (Travels from Vienna through Lower Hungary, with some remarks on the state of Vienna during the congress in the year 1814.)

Minden nevezetesebb betyárhoz fűződik egy-egy dal, 2-3 lappos füzetecskékben terjedtek.

Amikor a megye teljes erővel elűzte a betyárokat, akkor váltottak megyét, a menekülésük legbiztosabb útvonala mindig Keszthely környékén vezetett keresztül. Később már előfordult, hogy a több vármegye is összefogott a betyárok ellen. Tapolca közelében» Billege csárda«, a Rezi Almástető, a Gyöngyösi csárda, a páhoki »Becsali« a zalavári »Lebuj« és a »Fenéki csárda« voltak ilyenkor időszakos tanyáik.

Tizet ütött már az óra,
Sobri Jóska a pitvarba,
A patkókat válogatja
Melyiknek van vastag nyaka.

Mosolygó balatoni emlékek, 1935. Sebestyén Gyula: Statáriumhirdetés a sok kiirtandó betyár közül csak négyet említ meg: Milfajtot, Sobrit, Mógort, Pap Andort. Csak Milfajt fogták el és akasztották fel, a róla készült mézeskalácsot évekig árusították a búcsúban.

Betyárok a Gyöngyösi csárdában

Bizonyára urasági kocsmának épülhetett még a XVIII. század elején, nevét a Gyöngyösi-sédről kapta. Bár van egy olyan elgondolás is, hogy az élősködő fagyöngyből ered a csárda neve.

Állítólag 1729-ben építtette Pethő János földesúr. 1783-ban már bizonyosan csárda volt. Az 1800-as évek táján a Festetics családé, később eladták, a Gyöngyösi csárda tulajdonosai ezután már sűrűn változtak. Ha a pandúrokkal tartottak, akkor a betyárokkal gyűlt meg a bajuk, ha pedig a betyárokkal, akkor a pandúrok üldözték ki a tulajdonost a csárdából. Az épület északi oldalán semmiféle nyílás nincs, hogy így lakói az itt általában uralkodó hideg északi szelek kellemetlen hatásától védve legyenek. A bejárat a déli oldalon van, a féltető pedig praktikus, hogy a csárdás a legnagyobb hóban, fagyban is szárazon közelíthesse meg a gyakran igénybevett pincét.

A régi csárda a XIX. században olyan híres keszthelyi vásárok idején az állatkereskedők utolsó beszállóhelye volt. Sok kupec ivás közben már üzletet kötött a vásár előtti napon, ezáltal a csárda bérlője is jó haszonhoz jutott.

A Gyöngyösi csárdában megfordult Sobri, Milfajt Ferkó, Papp Andor, Mógor (Nagy) Jancsi, Holics Gyuri, Gráfl Ádám is. Savanyó (Savanyu) Jóska (1841 - 1907), az utolsó hírhedt bakonyi betyár egyik legkedveltebb tanyája volt.

A Gyöngyösi csárdában táncolt Sobri Jóska Répa Rozival, majd a szántói pincézés után - mintha vesztüket érezték volna- visszatértek a csárdába, ahol veszett mulatozásba fogtak. Eközben törtek rájuk három vármegye pandúrjai. És bár karmaik közül nagy nehezen meg tudtak szökni, de nyom nélkül már nem tudtak többé eltűnni. Sobri és társainak végzete a lápfői erdőben csakhamar bekövetkezett. A lápfői erdőben önnön kezével vetett véget az életének 1837-ben.

Lápfő határában búsul a nagy fa,
Szegény Sobri Józsi aluszik alatta,
Oly mélyen aluszik a fekete földbe,
Nem is tudja sírját, hogy fű benőtte.

Savanyú Jóska is otthon volt a Gyöngyösi betyár csárdában. Mesélik, hogy Savanyót még suttyó juhászbojtár korában pincefeltörésért befogták. Úgy látszik, nemigen merték bántani a kemény ökléről híres legényt, és amikor a károsult sem kívánta megbüntetni, a bíró szabadon engedte. Talán 10 év is elmúlt, amidőn a Gyöngyösi csárda környékén bandájával egy Hévízre tartó fogatott állított meg. Ekkor látta, hogy a kocsiban régi jótevője, az őt egykor szabadon bocsátó bíró ült. Bocsánatot kért az alkalmatlankodásért és megparancsolta társainak, hogy kísérjék el a fogatot a közeli Hévízig. Úgy is emlegetik , mint a legigazságosabb embert, aki pártolta a szegényeket. 10 év börtön után hazaengedték, Tótvázsonyban halt meg öregségében.

A betyárok és a Festeticsek

Mógornak »kutyabőre van« a keszthelyi kalandja után került be a közutadba. A Festetics grófok palotájában is megfordult Mógor Pista, kinek valódi neve Nagy Jancsi volt. Festetics László gróf, akkoriban sokkal kisebb kastély földszintjén lakott. Mógorék egy kis pénzmagért szerették volna őt megkörnyékezni. De volt a grófnak egy tinónagyságú fehér komondor kutyája, mega folyosón egy nytitott ablaka. A komondor mindig a gróf ajtaja előtt heverészett, s a legkisebb neszre a nyitott ablaknál két lábra állva riadót ugatott a szomszéd épületek állig felfegyverzett cselédségének. A vakmerő Mógor vállalkozott arra, hogy elteszi láb alól. Csakugyan megtörtént, hogy egyszer sokáig nem hallatta a riadó ugatást a komondor. Erre a pocakos német komornyik odament az ajtó előtt elnyújtózott komondorhoz, hogy egy rágással felébressze. Mikor ez nem használt odament másodszorra is és még erősebben oldalba teremttette. De ennek azután már meg is lett a foganatja. A kutya ugyanis két hátsó lábára ugrott, a két kezével rezes pisztolyt szegezett a komornyik nagy hasának, s azután sziszegve rámordult:

Cudar németje, ha kedves az életed, többet meg ne rúgj, meg ne nyikkanj!

A német azonban ijedtében mégis elordította magát. Mógor erre a rézdróttal megfojtott komondor bőrében futott amerre látott. De a fellármázott fegyveres cselédség annyit lövöldözött utána, hogy a közelben lappangó cinkostársával alig győzték a kutya bőre alól kipiszkálni a sok öreg sörétet.

Ezért nem volt tanácsos később sem igen emlegetni Mógor előtt a kutyabőrt.

A keszthelyi kastély kirablása tehát sem Sobrinak sem Mógornak és társainak nem sikerült. De úgy látszik sokáig csavaroghattak Keszthely környékén és ez idő tájt gyakran felkereshették a Gyöngyösi csárdát is.

Sobri mielőtt társaival nekikezdett volna a Festeticsek kirablásához megszalasztották őket.

Menekülés közben kénytelen-kelletlen eldobálták még a szűreiket is. Ezért Sobri harmadnapra a keszthelyi ügyvédi hivatalhoz levelet küldött melyben fenyegetőzésen kívül az elhányt szűreinek átadását is kéri (Nagy Pista, Sobri társának a vallomása 1838).

Nóta a keszthelyi kalandról:

A keszthelyi malom alatt,
Sobri Jóska majd ott maradt:
De németek nem ismerték,
"Hol fan sifán" azt kérdezték.
Harminc német ment ki
Sobrit hármával megfogni,
Mikor trombita szólamlott, Sobri Jóska elillantott.

Betyárok Fenékpuszta környékén

A betyárok elsősorban a nehezen megközelíthető, sok búvóhelyet és menekülő útvonalat biztosító helyeken, erdők, lápok mélyén, jól védhető barlangokban tanyáztak, s innen csaptak le áldozataikra. Működési területükre jellemző, hogy az általuk ellenőrzött vidéket járták elsősorban, de a rablott árut, főként a nagyobb értékű lábasjószágot igyekeztek más vármegyébe, horvát és szlavón területen eladni. Kedvelték a közigazgatási határok közelében, a lakott területektől távolabb, jobbára az utak mentén elhelyezkedő csárdákat. Ott nem voltak szem előtt, könnyen el lehetett belőlük menekülni a másik megyébe, járásba, ahová a pandúrok nem mindig mehettek át.
Így a Nagykanizsán és vidékén megforduló betyárok sem csak e tájat zargatták, Somogy felől, a Kis-Balatontól, Göcsej felől érkeztek leginkább rabolt árujúkkal. Fő menekülési és kereskedelmi útvonaluk a déli határ felé futott, legközelebb a Kakonyai réven át. Nagykanizsa kereskedőközpontként sok vagyonos embert vonzott a somogyi és zalai falvakból, a Murán és a Dráván túlról: parasztokat, iparosokat, nemeseket, főurakat, és az őket megtámadó, vagy épp a lopott árukat a vásárban, vagy orgazdáknak eladó betyárokat is. A leghíresebb csapatok kerülték a forgalmas helyeket, nagyobb városokat, így hát a Kanizsa vidékét járó betyárok is elsősorban a környékbeli falvak határában raboltak, s a városszéli vendégfogadókba jártak. Gyanó Szilva, Néprajzos Múzeulógus

Patkótestvérek: (Patkó Bandi és Patkó Pista)

Olaszországi katonai szolgálat után álltak betyárnak relatív későn, 33 illetve 35 évesen. A mozsgói rablógyilkosság és a boldogasszonyfai rablás után Patkó Jancsi nyomtalanul eltűnt. Később Galamok pusztán ütközött össze az őt üldöző vadászkatonákkal. Bandája, helytállt, de Patkólövöldözés közben súlyos sebet kapott. Bandája magával vitte, Fenékpusztán Patkó sebe már üszkösödött, ezért őt alvezére Bergán Jancsi -saját kérésére lőtte agyon. Sormofai József beszélte el mindezeket és eszerint Fenékpusztán is temették volna el. Dr. Vikár Béla szerint azonban Ő Kiskomáromban látta a sírját az erdő szélén, útmentében álló kis halom volt a sírja, melybe egy bot van tűzve. Unokája pedig azt állította, hogy a somogyi Pogényszentpéteren temették el.

Patkó Pista, az öccse jóval nagyobb hangú volt, több szeretőt is tartott, de tettei nem voltak olyan híresek, mint bátyjáé. Őt is elkapták, méghozzá nem a katonák, hanem a mankósoknak csúfolt pandúrok. A pandúr Stiniczky Lőtte meg vágott puskagolyóval (dum-dum lövedéknek is mondják), amibe bele is halt. A pandúr 100 forint jutalmat kapott.

Mindkét Patkó testvér rendkívül bátor, merész, találékony és ügyes volt, akik a legnehezebb helyzetben is a bajt elkerülhető vagy kisebb veszélyt rejtő elhatározást tudtak megtalálni. Hírük egész Dunántúlon elterjedt, a legrettegettebb betyárok közé tartoztak, akikről a nép száján keletkeztek a nóták. A nép egyek kegyetlenkedéseik fölött szemet hunyt.

Fenéki csárda. (Vámház)

A Balatoni Múzeumban lévő első Keszthelyről készült térképen már vámházként jelölik, ez a térkép 1769-ben készült. A helyi jelentőségét emelhette az a tény is, hogy 1783-ban fácánkert is volt itt. Az 1839-ben Festeticsek által megépített 87 méter hosszú fahídon való átkelésért hídpénzt kellett fizetni, egészen az első világháborúig. Később az épületet présházként majd lakásként és az '50-es évektől bolt- és kocsmaként funkcionált. Jelenleg is kocsma, és joggal feltételezhetjük, hogy a vámház jóval előbb épült, mint majori cselédházak, a kastély és az istállók.

1648 évi tanúvallomás az átkelőhelyet révként említi. Nagyon valószínű, hogy a révátkelő mindkét oldalán fogadó is volt. Viharos időben, vagy sötétedés után a kompok nem közlekedtek, akkor az utazóknak és az állataiknak szállás is kellett. A Vámházzal szemben 1771-ben Vendégfogadó működött, mely ivóból konyhából, szobából, istállóból állt. A révészeknek Fenéken volt a lakóhelyük.

A kompok viteldíját ezüstben kellett fizetni. 1837-ben a kompok viteldíja: 1 személy 1 krajcár, 1 marha 4 krajcár, 1 szekér üresen vagy terhelt 2 lóval 7 krajcár. 1 hosszú szekér üresen vagy terhelt 2 lóval 10 krajcár, 1 gabonával rakott szekér 20 krajcár, 1 sertés két krajcár, 1 hintó 30 krajcár.

A hajóépítő műhely a fenéki kikötő mellett a vámház udvarán volt. A Balaton első nagy vitorlását a "Kristoph" nevű sószállító hajót gróf Festetics Pál építette 1753-ban. Halála után fia, György aki a hatalmas hitbizomány ura, a híres "Georgikon" alapítója volt. Ő építtetett egy sor komp- és vitorlás hajót. A hajó "arsenal" tervezője és építője az olasz Antonio Bori hajósmester, aki kormányos is volt. 1757-ben Festetics Kristóf két hajót állít be, melyeken "káromkodás és pipázás" tilos volt. (Hajók: 1798: Juditha révészhajó, 1801: László révészhajó, Sidonia révészhajó, Pali evezős komphajó, Fecske evezős komphajó

Mivel Fenékpuszta nem csak átkelőhelyként, hanem kikötőként is működött, jelentős volt a bevétele. A szállítások és az átkelés díjait a vámházban kellett befizetni.

Források: ·

https://vamhaz.hupont.hu/1/vamhaz-tortenete#ixzz5gIeo9SHH
A gyöngyösi betyár csárda: Dr. Zákonyi Ferenc, Dr. Darnay-Dornyay Béla, Dr. Dömötör Sándor